Az elmúlt napokban cipőket számoltunk. Pontosabban ti számoltatok, én pedig magamban mosolyogtam, mert közben egy régi lakberendezős feladatra gondoltam.
Amikor beiratkoztam a lakberendező képzésre, arra számítottam, hogy majd megtanulom a nagy titkokat. Hogy melyik színhez milyen anyag illik, mitől lesz egy tér harmonikus, vagy hogyan kell úgy berendezni egy lakást, hogy az egyszerre legyen szép és jól használható.
Persze, ezt is megtanultam, arra azonban egyáltalán nem voltam felkészülve, hogy egyszer csak otthoni feladatként azt kapjuk: “Számold meg, hány pár cipőtök van otthon!” Ennyi. Semmi látványterv. Semmi alaprajz. Semmi színelmélet.
Csak a cipők.
Emlékszem, ott ültem a gép előtt, és próbáltam kitalálni, vajon ez valami rejtett személyiségteszt lesz-e, vagy esetleg valamilyen beugratós kérdés… Mindenesetre nekiálltam. Először magabiztosan. Azt gondoltam, ez gyorsan meglesz.
Aztán elkezdtek előkerülni a cipők: A mindennapiak. A sportcipők. A „jó lesz még a kertbe” kategória. Azok, amelyeket évek óta nem hordtam, de valamiért még mindig nem sikerült megválnom tőlük. Na és a tűsarkúk, amiket csak évente párszor veszek fel, de ehhez képest indokolatlanul sok van belőlük. 
És persze azok is, amelyekről teljesen megfeledkeztem. A gardrób mélyén.
A bejárati ajtó mellett. A garázsban…
Egy ponton már nem is a számolás érdekelt. Sokkal inkább az, hogy honnan kerülnek elő újabb és újabb elfelejtett modellek.
A következő órán mindenki bemondta a saját számát: “Harminckettő… Negyvennyolc… Ötvenhét…” Valaki még annál is többet. A képernyőn keresztül is érezni lehetett a döbbent csendet és a nevetést. Mert hirtelen rájöttünk, hogy nem vagyunk egyedül.
És itt kezdett igazán érdekessé válni a történet.
Mert a feladat valójában nem is a cipőkről szólt, hanem a kérdésekről. Arról, hogy milyen könnyen tervezünk embereknek anélkül, hogy igazán belegondolnánk, hogyan élnek.
Furcsa módon ekkor éreztem magam először igazán otthon a lakberendező képzésen, mert rájöttem, hogy tulajdonképpen ugyanazt csinálom, amit korábban coachként is csináltam:
Kérdezek. Kíváncsi vagyok. Próbálom megérteni, hogyan működik valaki, mire van szüksége, hogyan telnek a hétköznapjai, mit szeret, mi zavarja, mi okoz nehézséget. Jó, persze közben azért tervezünk is. És őszintén szólva a gyönyörű enteriőrökről sem mondanék le. 
De egyre inkább azt érzem, hogy a tervezés számomra ugyanott kezdődik, ahol korábban a coaching. Egy jó kérdéssel.
Hiszen amikor egy alaprajzon meglátunk egy előszobát, hajlamosak vagyunk néhány vonalat és néhány négyzetmétert látni.
A valóságban viszont ott vannak azok a cipők.
Mind.
A kedvencek.
A ritkán hordottak.
A gyerekek kinőtt darabjai.
A sportcipők, a csizmák, a papucsok.
És valahol ezeknek is hely kell.
Akkor értettem meg először, hogy egy otthon tervezése valójában nem a bútorokkal kezdődik, hanem a kíváncsisággal. Azzal, hogy megpróbáljuk megérteni, mi történik egy család életében egy teljesen átlagos hétfő délutánon. És azóta valahányszor meglátok egy gyönyörű, letisztult előszobát egy Pinterest képen, önkéntelenül is ugyanaz a kérdés jut eszembe:
Gyönyörű. De vajon hová kerül az ötven pár cipő?😄